GRAPHOMANIAC ABSURDITY

Kínos asszociáció a hetvenes-nyolcvanas évek erőltetett reklámszlogenjére.

A kérdés ugyanis már jó ideje nem az volt a nyolcvanas évek derekán sem: vajon megbukik-e a kommunizmus vagy sem, hanem hogy mi lesz utána? Ezt a kérdést Margaret Thatcher feszegette (volna), de őt épp az EU-ellenessége kapcsán a politikai vetélytársai megbuktatták.

Azt, hogy a ripsz-ropsz létrejött politikai osztály egy mesterségesen homogenizált kelet-európai társadalmat a rendszerváltáskor/változáskor mennyire képezett le, most látszik csak igazán: megmosolyogtató, hogy royalista párt is akadt és Zalatnay Cicciolina babérjaira pályázva szintén alapított valami „radikális” pártféleséget.

A mirnix-dirnix kialakult politikai osztály ugyanis semennyire nem képezett le semmilyen társadalmi tagozódást: az ’56-os sérelmeikért valamilyen kárpótlást akarók között az érintett munkásokon, gazdákon, de legfőképpen értelmiségieken kívül, a „rossz oldalon álló” ex-kommunista funkcionáriusokon és a Kádári idill-en szocializálódottakon kívül, többnyire a szimpátia döntötte el, ki kire voksol.

Húsz év alatt a politikai osztály elég szerencsétlen módon, de gyakorlatilag a Rákosi-féle „szalámi-technika” stratégiai elemeit felhasználva  bipolarizálódott, de valós társadalmi tagozódás mentén szerveződő pártok, politikai csoportosulások, esetleg érdekvédelmi szervezetek – tisztelet a kivételnek! – továbbra sincsenek, vagy ha mégis, ismeretlenségüknél talán súlytalanságuk a jellemzőbb. Így fordulhat elő, hogy a milliárdos „baloldali”legalább annyira jellemző a társadalomra, mint a Jobbik-szimpatizáns munkás.

A politikai osztály továbbra is adós a társadalmi osztálytagozódást valamennyire is kifejező, önszerveződő politikai szervezetekkel, mert így a választónak csak kétféle lehetősége adódik: vagy valami mellett, vagy valami ellenében szavazni.

A Medgyessy kormány utópisztikus osztogatásáért, és a Gyurcsány-kormány felelőtlen megmozdulásaiért, látványos korrupciós ügyleteiért a baloldalnak súlyos árat kellett fizetnie: gyakorlatilag széthullott, csakhogy a „bérből és fizetésből élők” ottmaradtak bármiféle érdekképviselet nélkül: a rosszemlékű szakszervezetek jogait már a kilencvenes évek elején megnyirbálták, általában és kizárólag is jóformán csak az állami gazdálkodó szervezeteknél voltak képesek túlélni. Ez hosszabbtávon azt eredményezte, hogy míg a kirúgás lehetőségével korlátlanul élni (és visszaélni) tudó gazdasági szektorban a munkabeszüntetés ma is ismeretlen fogalom, addig a sztrájk gyakorlatilag az állami cégek dolgozóinak kizárólagos monopóliumává válhatott. A sztrájktörésre a munkából késő kisemberek médián át közvetített füstölgései vagy agresszív kifakadásai a legritkább esetben ösztönöztek – tetszik-nem tetszik, tárgyalóasztalhoz kellett ülniük a feleknek.

Mivel a szavazópolgárok karizmatikus vezetőbe helyezett messianisztikus hite a mai napig is domináns, pillanatnyilag olybá tűnik: Magyarország köszöni szépen, de nem kér a pluralizmusból és arra sem tart igazán igényt, hogy – mint jobb helyeken –  akár civil szervezetek ellenőrizzék a hatalom működését.

A baj csupán az, hogy ha a hatalom a szavazópolgárokkal semmilyen módon nem tud kommunikálni, a honpolgár előbb-utóbb kitántorog üvöltözni az utcára, s mindez némi futball-huliganizmusos randalírozással megspékelve már nem csupán idegenforgalmi marketing-rombolás miatt zavaró.

Ezért mindannyiunknak súlyos árat kell fizetnünk:

A második Orbán kormány az ígéreteivel példa nélküli 2/3-os többséghez jutott a parlamentben, mire az ellenzék azt szokta reagálni: igen, de ez csak az 1/3-os ténylegesen szavazni ment polgárok 2/3-a. Lehet ragozni, lehet ágálni, de tény: pillanatnyilag a polgári demokráciákban példátlan mértékű legnagyobb hatalmi koncentráció zajlik kis hazánkban, a maga módján ráadásul alkotmányos keretek között.

Gúzsba kötve nem lehet táncolni, ha egy erőskezű ember olykor diktatórikusnak tűnő akciói kellenek az államcsőd elkerüléséhez, én is, mint más is, időlegesen hajlandó vagyok szemet hunyni fölötte – emlékezzünk csak: Mrs.Thatchert sem véletlenül hívták Vasladynek. Mert az mégsem mehet örökké, hogy négyévenként kitalálunk egy programot, aztán félúton visszatáncolunk, mert nyakunkon a választás, oszt’ nekünk annyi, valós polgári szakmánk pedig valójában nincs is.

A rendvédelmi szervezetek demonstrációja azonban szörnyű következményeket rejt magában:

1. Óriási politikai baklövés volt a 2006-os őszi cirkuszok megfékezésében résztvevő rendőrséget demonizálni és a túlkapások elkövetőinek jogos megbüntetésén túl, a jogtalan atrocitásokat elszenvedők kárpótlásán túl globálisan a büntető ítélkezésben résztvevő bírák szakmai hitelességét kompromittálni ún. „felülvizsgálatok” lefolytatásával. Ezzel ugyanis indirekten azzal bélyegzik meg az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánvalóan átpolitizált.

2. Egy elöregedő társadalom neuralgikus pontja a nyugdíjkérdés:  már a kötelezően előírtan fizetendő magánnyugdíjak államosításával is óriási vihart kavart a kormány. Ehhez jön még a korhatár-emelés egy ötvenesen halódó férfilakossággal, hogy a valódi és álrokkantak mindenkire nézve megalázó elhatárolási procedúráját már ne is említsem.

3. Igencsak szerencsétlen dolog azzal megfejelni a társadalom megosztottságát, hogy bizonyos szerzett jogokat nemcsak jövőbeni, hanem visszamenőleges hatállyal szüntetnek meg alapvetően azon  megfontolásból, hogy ha egy nyugdíjas rendőr tud biztonsági őrként pénzt keresni, akkor lesz szíves visszamenni körzeti megbízottnak.

És a korántsem költői utolsó kérdésem: ha holnap lesz bármiféle rendbontás, ki tesz rendet? Ki fog tömeget oszlatni úgy, hogy bármikor politikai játszmák védtelen áldozatává válhat?

Hajlandó lesz lőni is – rendőr a rendőrre?

Még akár gumilövedékkel is?

Vagy akár vízipisztollyal is??

(MACKÓ-BLUES)

(Tisztelgés a kézművesipari játékmacik előtt)

Byte-ok, drive-ok, file-kiterjesztések

Nem tehetek róla,

A mikro-sütőtől is félek

Csernobil, Fukusima

Oszama- és Obama- ima.

Ezen nevekkel hálok-kélek.

Néha nem tudom, mely bolygó

Mely féltekén élek

DVD-CD a múzeumba,

Szilikon, botox

HDDTV, Blue-Ray,

Okostelefon,  szivi,

Nemkellek-munkahelyre CV

Van a játékmackóm,

Kiben volt még lélek.

És még mielőtt bárki meggyászolna,

Önbezárkózás helyett

Önigazolás helyett

Önmegmutogatás helyett

Űrutaztam volna.

Maradt a mackóm gombszemébe

Rejtett igazság:

Bármi történhet veled,

Mi nem tetszik,

Jöhetnek nagy filmek, mint

Da Vinci-Code

Ottleszek,

a Te Jó

Öreg ki- és beszámítható

Sárga (plüss)MACKÓD!

(EGY)EBEK HARMINCADJÁRA

Rámötvenedik.

Jő, mint a cunami.

Az ember elszámol

Önmagával,

S már látszik belőle,

Az -  ami.

Tíz éve tiszteletköröket futok

Önmagamnak.

Keveslem a kreativitásom,

Sokallom a naivitásom.

Ez az én viszonylagos

Relativitásom.

Önmagamhoz nyögvenyelős

Iszony-viszonyulásom.

Félszáz év…

Sok? Kevés?

Mindegy:

Messze még

A Rév…

Odébbvan – tán ezerév.

Mi is ehhez képest

Egy római szám, egy L?

Csak, mit az élet

Tőled és tőlem

Orvul-titokban elemel.

Öt dekádnyi élet

Öt tízévnyi lehetőség

Avítt rendszerekbe vesztegetett,

Azután önsajnálat-vinnyogásba

Sajdított

Vezeklés-eshetőség.

Szalasztott öröm,

Halasztott remény.

Visszagondolni rájuk

Értelmetlenül is kemény.

Vegetálni vagy megélve elvérezni?

Élni vagy létezni?

Késő már megérezni.

A kutya ugat,

A karaván halad,

A kitaposottnak vélt ösvény,

Már láttában megcsalat.

BUT NOTHING TO BE DONE

Jövök-megyek.

Intézkedek.

A cukrászdából

Rámmosolyog

Egy-két marcipánszelet.

Ki szelet vet,

Vihart arat:

Ki szeletet vesz,

Többedik pocakot avat.

Meggyőzöm magam

(könnyen megy!)

Olcsóbb a kistorta:

Beosztással élve,

Kivéve ha az egészet

Magamba nyomom,

Bűntudattól félve.

A bűn tudata

Nem fogyaszt.

Gyengejelleműségem

Felismerése,

Mi valójában megrogyaszt.

Agyilag gagyi,

Már nem lesz belőlem

Szupernagyi.

Közben elkezd nyomasztani

A mélyfilozófia.

Boldogsághormon-termelés

E cukorba fojtott agónia.

Leskelődik rám egyfajta

Diabétesz.

Orvul támad s

Vízigényessebbé tesz.

Anyádba a rímekkel,

Minek háltál hímekkel…

Most lám, ittvagyok:

Elcseszettnek érzem az életem,

Minden túl korán van,

De inkább későn,

Mire megérthetem:

Mi miért történt,

Mi miért is történik.

Közben rakódik rám

Az uszógumi,

Ha kutyám lesz, foxi lesz,

Nem holmi „Bogáncs”-pumi

Keserű mandulából

Marcipán.

Fogyni lett kedvem:

Harci, tán…?

Voltam volt,

vagy lehettem volna,

mi lehet.

Az élet így is úgy is,

elment mellettem,

mint lehetőség mellett.

Kár szánnom-bánnom

másokat hibáztatván

önmagam pocskondiáznom.

Ez volt, ez van, ez lesz.

Megpróbálom visszanyerni.,

amit emberi mértékkel

még lehet.

De mindehhez, mint

mindenhez,

Számomra sem ró a sors,

felsőbb kegyelmet,

legfeljebb önmagamba vájó

kései fegyelmet.

Amikor elgondolkodom azon, hogy esetleg semmi sem véletlen, akkor mindig eszembejut: a többségtől szükségszerűen jutok el a kisebbség felé. Kezdetben utáltatták velem a zsidókat: aztán jött Streisand. Elfogadtam a zsidókat, jöttek a melegek: Leonard Bernstein, George Michael, stb. Elfogadtam, sőt, ma már szívesebben vagyok a társaságukban, mint képmutató macsó-alfa-hím heterók között. (A családjukba beleuntak meg felettébb undorítóak tudnak lenni…) Jöttek a cigányok: érzelmileg örökbefogadtam egy gyönyörűszép lányt, aki szőke ifjúba szeretett belé, ma Írországban  próbálnak boldogulni. Ha nekem ilyen lányom lehetett volna! És én sem úsztam meg a családválasztást: jött egy erdélyi srác, akinek apja lehetnék, és közölte velem, hogy akár teccik, akár nem, a jópofi beszólásaim miatt  márpedig a „pótapjává” fogadott. Mindenfélét mondanak ránk, ami azért elszomorító, mert félévente ha találkozunk személyesen. De felelősséggel tartozunk a megszelídített állatainkért! Én úgy szelidítettem meg embereket, ahogyan ők engem. Ezért tartozom Krisztusi alázattal azért, hogy az élet időben tanított meg rá: mindannyian a kisebbségből képezzük a nagy egészet. Még a mélymagyart is. Sem okunk, sem jogunk nincs hát bárkit is kirekeszteni ebből a közösségből.

Tegnap óta ádáz dühöngések jönnek-mennek különböző üzenőfalakon. A rajongótábor szerint Melindát mesterségesen "nyomatta ki" a zsűri.

Tény, hogy a másik kettő bentmaradó karrier szempontjából perspektivikusabb már csak az életkorát tekintve is. És balladai homály fedi a százalékos arányokat is.

A dobogós hely azonban elvitathatatlan.

Úgyhogy szerintem jól történt, ahogy történt. Melinda úgysem volna alkalmas a celeb-bohóckodásra. Meg fogják találni a musical-szerepek, végülis ezt akarta; kötve hiszem, hogy stadionnyi csápoló tömeg előtt szerepelni vágyott, vagy koszos művelődési házakban haknizni.

DE nézzük meg, milyen költőnőnek!

Ladies and Gentlemen! Szíj Melinda, a költőnő!

http://www.poet.hu/vers/51750

SZÍJ MELINDA

Az a baj,

hogy értelek.

Ha nem értenélek,

most valamelyikünk

kettőnk közül

boldogabb lehetne.

He egyszer elültették

a fóbiáinkat,

Önmagunkon kívül

értünk már senki és

semmit se tehetne.

Szerényen ledér

Vagy álszentül lator,

Sorsunk a végső,

Senki sem ússza meg,

Ha sikerrel lakol…

Erre koncentrálj,

ha hisztis vagy mégis,

mert a sikert se éljük túl,

ha ránkszakad az ég is…

A magányos, elszigetelt emberekben túlteng a közlési vágy.

Ez azért van így, mert ritkán kerülnek közösségbe, társaságba, viszont ha mégis, megpróbálnak a középpontba kerülni – amit nem mindenki díjaz.

Túlpoénkodik, túlliheg, sokat beszél. Idővel fárasztó.

A depresszió első biztos jele, amikor először érkezik meg a csillagászati összegű telefonszámla. Melyet aztán követ a többi…

Ilyenkor kellene elutazni jó messzire egy időre.

De nem biztos, hogy megfinanszírozható.

Bizonyos szakmákban még hátrány is a humor, vagy az iróniára való hajlam, de azt tudni kell: a „vicces” emberek élete általában cseppet sem vicces. Sőt, sokat kell szenvedni ahhoz, hogy a szeretetéhség az öngúnyra való képességet kitenyészthesse…

Ma már másként látok mindent: idővel az ember a tárgyakhoz való ostoba ragaszkodását feladja, és a szellemi világ felé fordul. Butaságnak tűnik, hogy az ember egész életében anyagi javakat hajszol, hol a saját dőre igényei, hol meg mások elvárásai – lásd, státusz-szimbólumok – miatt.

Nem igazán értettem Erikát: egyszobás lakásba költözött, holott nagyobbat is megengedhetett volna. Az összes pénzét öltözködésre és utazgatásra fordította. Már belátom: neki volt igaza. Üzletembernek gondolván magam, ingatlanba fektettem a vagyonom, most bagóért kell odaadnom valakinek, mert a válság bosszút áll a pragmatikus agyműködésen. De valahol nem is bánom. Többet ér egy könyv, egy film, egy zene, egy ötlet, a karaoke-bárban kiüvölteni magunkból a keserűségünket, vagy éppen kiizzadni azt egy tánctanfolyamon vagy tornaórán.

A lakásviszonyok a tulajdonlásra épülnek, ám ez egészségtelen röghöz kötöttséghez vezet. Másutt bevett szokás – öt évenként váltani: lakást, munkahelyet,  települést Az elmúlt hét évben saját lovagváramba egyfajta múzeumi tárgyként börtönöztem   be magam téveszmék és kényszerképzetek folytán, ráadásul egyesek nagyzási hóbortnak bélyegezték azt, ami béklyó volt. De nem volt senki, akitől akár pozitív, akár negatív visszajelzést kaphattam volna. Innen egyenes az út az önértékelési zavarokig: a jogos kritikát is nehezen viseli az ember, és túl sokat kezd azzal foglalkozni, mások mit mondanak, gondolnak róla, és mindez akár paranoiává is fajulhat. Elkezd méltatlan és kicsinyes bosszúkat állni, mígnem átalakul egy szörnyeteggé.

Hogy baj van, ott kezdett nyilvánvalóvá válni, amikor az első pánikrohamom elért. Azelőtt úri hisztériának gondoltam, aztán beláttam: ebbe igen könnyedén bele lehet halni. Most viszonylag tünetmentesnek tűnök, de tömegbe most sem merek menni és altató nélkül továbbra sem tudok négy óránál többet aludni.

Ha nincs elég munkád, sokat kezdesz morfondírozni, és aki időben nem „ébred fel”, nem vált, a látszatbiztonság illúziójába ringatja magát, hamarosan szembetalálja magát a valós gondokkal.

Túl sokat agyalunk azon, „jaj, mi lesz.” Hát pedig ez a „szép” a kapitalizmusban. Hogy kiszámíthatatlan. Hogy egyszer hopp, máskor kopp.

Annak van igaza, aki azt vallja: „carpe diem.” Csakhogy a gyakorlatban ezt nehéz megvalósítani, iszonyatosan körülményes  a jelent megélni.

És akkor eszembe jutott, hogy talán a kreatív készségek kiélése a megoldás.

A hivatásomban egyre kevesebb perspektívát láttam, egyre provokatívabban kezdtem viselkedni tárgyalásokon, csak a színészi képességeimet fitogtattam - szegény bírák! némelyikük, ha megtudta, én képviselem a felet, már jó előre bírságokat helyezett kilátásba! - , vagy a perirataim kezdtek egyre irodalmibbak lenni, és akkor rájöttem: ha nem valósítom meg a fiatalkori álmaim, akkor előbb-utóbb a szakmámban lehetetlenülök el.

Úgyhogy hatalmas lelkesedéssel vetettem magam bele magam a sűrűjébe. És hozzáláttam megvalósítani azt, amit mindig is szerettem volna: bűnügyi sztorikat írni. Emellett még a blogírásban kipróbálhatom magam publicistaként, gonoszkodó kritikusként és horribile dictu költőként is; bár ezutóbbi műfajban igencsak szerényet tudtam alkotni.

És nem kell mindig és mindenáron győzni. Vélt vagy valós sérelmekért visszavágni.

Már az sem érdekel, kiadják-e valaha a könyvem.  És ha mégis, akkor is inkább a siker, mint a pénz számítana. Ez jelenthetné ugyanis a végső ellenszerét a  depressziómnak.

Idáig azon tipródtam, folytassam-e azt az irodalmi kísérletet, melynek lényege a cselekmény nemzetköziesítése, de úgy, hogy alapvetően mégiscsak  magyar műnek maradjon meg. Elkezdtem várni a kiadók érdemi véleményét…

Aztán arra jutottam: ettől sokkal fontosabb, hogy a krimim Riának, Marikának, Anikónak,  ismeretlen bükkzsérci tanároknak  tetszik, és a bátyám se nyilatkozott róla lekicsinylően. Úgyhogy a folytatás elkerülhetetlen.

Nos, ennyit az írásról, mint terápiáról…

Mostantól örülhetünk, hogy külön ingyenes sárga szütyőbe gyűjthetjük a műanyagflakont. Azt hinnénk, a környezetvédő polgár pózában tetszelegve az egészből mindösszesen annyi a hasznunk,  hogy szelektíve különrakhatjuk, gyűjthetjük a műanyagot. Alapvetően nem azért, hogy rövid távon nekünk jó legyen, nem, azaz  egy bizonyos szempontból feltétlenül mégis:

Archimédesz törvénye után szabadon ugyanis: „minden zsákba  rakott palack, kisangyalom/  kukánkban űrt robbantó tarack, kisangyalom/ más szeméttel feltöltve/ kevesebb pénz elköltve, kisangyalom…”

Namármost, azért meg kell dolgoznunk az ingyenes elszállításért, merthogy:

1.) Tisztán és laposra taposva rakhatjuk csak a sárga tasakba, különben nem viszik el.

2.) Mást nem lehet belerakni, mint „pet műanyag flakont” – ezügyben érdemes talán elvégezni egy alapfokú hulladékkezelői tanfolyamot! – , különben nem viszik el.

3.) Csak bizonyos időpontokban rakhatjuk ki, különben nem viszik el. Ezügyben kapunk egy táblázatot, mikor jőnek összegyűjteni. Írjuk hát be ezt is a naptárba a gáz-bediktálás, a hitelkártya-határidő, adóbevallás, stb. mellé.

De a „legszebb” az egészben, midőn tudomásunkra hozzák:

A teli szütyő valamilyen hulladékfeldolgozó cég tulajdona.

A teli zsákot elvinni a begyűjtésre jogosult cég elől egyenesen lopás!

(Az némiképp ugyan büntetőjogilag homályos,  miként szerez tulajdonjogot tőlem a hulladékkezelő cég, mivelhogy én azzal a mozzanattal, hogy a zsákot kirakom, még csak a saját tulajdonjogommal hagyok fel: ergo az úgynevezett „tulajdonjogát” a cég közvetlenül csak tőlem származtathatná, ám ez csak szerződéses, kötelmi jogviszony alapján volna lehetséges. Magyarul ha  a kitett zsákot valaki „ellopja” – ha van olyan hülye - , akkor elvileg legfeljebb tőlem lophatná el, mástól nem. De mivel én felhagytam a tulajdonlással, nincs kitől ellopnia!)

Most véletlenül belekeveredett az ásványvizes palackok közé egy napraforgóolajos műanyagflakon. Nyilván nem volt eléggé "pet". Ott is hagyták a ház előtt az egész zsákot "Pet Shop Boys"-ék.

Most ha beveszem a zsákot az utcáról, az olajosflakont leszámítva, az „lopás”?

Leonardo Farkas-Klein-ról a bulvártévének sikerült olyan mézeskalácsszagú karriersztorit kreálnia, hogy forgatókönyvileg nagy valószínűséggel Hollywood is lecsap e ritka filantróp életútjára, mint megfilmesítésért kiáltó alapanyagra.

A pasi kinézetileg se semmi – óvatos becsléseink alapján is túl kell már lennie az ötödik x-en  Bár ő nyilván meg kívánja győzni (elsősorban) önmagát és (csak másodsorban) a rajongóit ennek ellenkezőjéről. Állítólag természetes „szöszi”, amely tényállításának némiképp ellentmond, hogy ez az aranyló sörénység mindösszesen  hajtövig tart, onnastól aztán átcsap seszín-sötétbe. Ámde ne akadjunk fenn efféle apróságokon, nyilván a nap szítta ilyen szöszkére az örökifjú félistent, aki amúgy maga vágja Soltész Rezsősen táncdalfesztiválosra bodorított séróját.

Hanem Leonardónk fogsora! Namost, ha Chile az örök napfény országa, akkor e kiváló úriember frizúrjának még kiválóbb ellenpontja  a barnára cserzett, ámde bármely ránctól mentes arcbőr, és nem kevésbé a hófehér fogak,  melyek kontrasztosságukban már-már olyannyira  világítónak tűnnek, hogy első döbbenetünkből ocsúdva uszkve hatvannégyet saccolunk belőlük… Alighanem Beverly Hills-i fogdoktorok siserahada polírozta ilyenné.

Merthogy „szépnek” lenni sokba is kerül  ám, és a kor előre haladtával egyre többe. Köztapasztalás szerint tehát valójában a gazdagok a „szépek”; a „szép” emberek pedig többnyire „jók is”, mint tudjuk, hiszen elsősorban is kiegyensúlyozott a szexuális életük (magyarul: bárkit megkaphatnak, /ha nem a küllemükkel, hát végső esetben a pénzükkel!/), így könnyű fittnek és önbizalomban dúskálónak megmaradni! És ezek után aztán nem csoda, hogyha valahol katasztrófa üti fel a fejét a világban, nem kimondottan Quasimodóék  nyúlnak elsőként tömött bukszájuk után. Ők úgysem eléggé „színpadképesek”.

A latin-amerikai szappanoperákon edződött chileieknek az önmagában még nyilván nem elég, hogy két kézzel szórja a pórnép közé pénzét a szőke mágnás. A Mítoszhoz, hozzá kell tartoznia, a „self-made-man” imagójának is: muszáj, hogy  a nyomorból kapaszkodjon fel és a saját erejéből az önnön talán fel sem ismert narcizmusát heveny jótékonyságba fojtó „antik-suttyó.”

Az előéletét némi balladai homály lengi körül, de gyorsan leszögezik: szülei a fasizmus elől menekülve jutottak Amerikába. És természetesen szegények is voltak, mint a templom egere(i). Leonardó helyében ilyen névvel én inkább rajzolgattam volna, ám ő zongorázgatott-énekelgetett Las Vegas-ban, itt-ott-amott, mígnem (mármint a riport szerint) édesapja kitalálta, milyen jó is lenne beszállni a chile-i bányaüzletbe…

Mármost arról nem szól a fáma, hogy anno vajh’ mennyit kellett összehaknizni az USÁ-ban egy chile-i bányavállalkozás beindításához, de valamiért gyanítom: nem úgy kezdődött az egész sikerszéria, hogy a Farkas-Klein família családi vállalkozásban szállt alá csákánnyal-csillével s.k. érckitermelni a tárna mélyére (á la hét törpe a „Hófehérkéből”), hogy aztán évtizedek múltán a profit totális beforgatásával és a kosztpénz meg rezsiköltség gondos beosztásával Leonardójuk immáron milliárdos vállalkozóvá avanzsáljon.

Tekintve, hogy Leonardó előadói munkásságával nemigen vonult be a könnyűzene történelmébe, feltehetőleg nem annyira művészből vált celebbé, mint inkább valamiféle messianisztikus  vállalkozóból, akit a nép az ő jótevőjeként sztárol agyonra – körégyűlnek, ha megjelenik ( mellesleg nehéz is volna ilyen ábrázattal a sötéthajúak közt észrevétlenül elvegyülnie.)

A riport mögöttes apropójaként a magyar gyökerekre való visszautalás célzatával á capella meg is énekeltetik a bálványt, kitől megtudhatjuk: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme «szék»…”

De a riport valódi apropója nem is ez, hanem hogy a mélyben rekedt és szerencsésen megmenekült chile-i bányászoknak milyen nagyvonalú summákat juttatott. Persze nem kis médiaszereplésért cserébe.

Én azért a tudósító helyében félénken megemlítettem volna a nagybüdös magyarnótázgatást követően, vajon az aranysörényű lovag, tud-e arról, hogy óhazájában van két igencsak szerencsétlenül járt település. Kolontár és Devecser… És hogy ott nem mindenki élte túl. Meg hogy ökológiai katasztrófa is történt. Meg hogy ott is elkelnének az ingyenlakások…

Ám riporterünk szemérmesen hallgatott minderről. Mint ahogyan Aranyhajú Ibrinkó is arról, mi is rejlik temérdek felhalmozott vagyona mögött, mit is él meg valójában az álomfeleség a gyerekeivel egy ilyesforma magamutogatásra hajló családfő közelében. Meg hogy milyen mögöttes motiváció rejlik ennyi „önzetlenség” hátterében, és ez a médiaszereplésre konvertált jótékonyság mennyiben palástol valamiféle bűntudatot, mely esetleg a családi vagyon eredetének esetleg kétes körülményeire vezethető vissza.

Úgyhogy engem inkább a kulisszák mögötti rideg valóság érdekelne.

Azt meg ker-bulvártévéből aligha fogjuk megismerni.

Ez most eszembe jutott a buszon, taxiban, ágyamban/más ágyában,  más kocsijában, akárhol, deeee, ha nem írom le, azonnal el fogom felejteni. A múltkor már tudtam is, hogy ez vagy az a hulla, mikor következik, most hótt homály az egész. Ráadásul az embernek van egy tisztes szakmája, és az embernek mindent fejben kell tartania, deee az ember feje nem káptalan.

Kedvenc  barátném egy zseni agyilag, kár, hogy külcsínileg nem érdekli önmagát, deeee annyiban egyetértünk, tényleg pasinak kellett volna születnie. Például nem hord melltartót. Pedig az ő korában most már igencsak elkelne, deee… ő nem hajlandó. A szexről is úgy tud beszélni, mint a krumplilángos receptjéről, de… amikor meg rájövök, hogy egycentis haja és slampos, ámde állítólagosan praktikus öltözete (a kabátja ötven zsebén még hatvan zseb van jól kitömködve) ellenére (elméletileg, és valamelyest gyakorlatilag is) mégiscsak nő, zavarba jövök. Ő rájött, hogy mindenhová papírral cerkával megy még álmában is, vécére is, templomba is, mellesleg tán holdkóros is, deee…. lehetne nőiesebb is, dee ő nem akar…. Deee tecceni azt akarna, csakhogy az meg ekkora mérvű külcsín híján meg reménytelen: a pasik a legritkább esetben izgulnak rá egy nő eszére. deee sötétben és jó részegen talán mégsem kilátástalan, deee annyi alkohol nincs, vagy az ellenkező hatásba csap át…  deee akkor meg mire jó az egész herce-hurca?

Közben kutatok a neten kimutathatatlan mérgek után, deeee…. az a lényeg, hogy csak könyvcímeket kapok, tehát emelnem kéne azt a lottyadt sejhajom könyvtárban molyolni, deeeee… baromi lusta is vagyok állítólagosan az Y-kromoszómám okán, deeeee…. Nőnek se születnék újra semmi pénzért, mert az nagyon strapás lehet, deee… másfelől biztos jó buli lehet csupán pasikból megélni. Meg az ajándékba megszült külykökből.

Most hímsoviniszta vagyok, deee…igazam is lehet uszkve hatvan százalékban, deee…

Úgyis tiltakozni fognak egyes felvilágosult nők, deeeeeeeee…

Állok elébük!

Valójában ezt a regényt akartam elsőnek megírni, de a kilencvenes évek műszaki-hírközlési fejlődése jó időre lejegelte az ötletem. Már az első könyvemnél szembesülnöm kellett azzal az írástechnikai problémával, hogy ha végig egyes szám első személyben írok, akkor le kell mondanom a gyilkosságok részleteinek expresszív kifejtésétől – mert hát, ugye, az elbeszélő (hacsak nem ő a gyilkos) általában hallomásból értesül a bűntényekről.

Agatha Christie a dilemmát úgy oldotta meg, hogy két szálon futtatta a cselekményt: van, amit Hastings mesél (Az ABC gyilkosságok) vagy Amy Leatheran nővér (Gyilkosság Mezopotámiában), de a stílusbravúr Tíz kicsi néger-nél még ilyen lehetőség sem adódott. Tömörségében rendkívül kifejező és zseniális! Maradt az egyes szám harmadik személy. Az már mások lelkiismeretén múlik, hogy ugyanezt az alapötletet visszautalás- idézés nélkül hogyan nyúlták le a későbbiekben francia (Mélyen az erdőben) vagy amerikai (Gyilkos elme, Harper szigete)  filmesek.

Nos, tehát. Nem bántam meg, hogy vártam ezzel a könyvvel. Rengeteg személyes tapasztalatom fogalmazódik benne, és sokkal könnyebb egy elvált férfi szemszögéből írnom. Judit könyve – a „Gyilkoltam helyetted” – a gyermekkorom kibeszélése volt. Ez most a felnőtté érésem története! Legalábbis a megélt része.

Az írás önbecsülést ad. Elhiszi az ember: semmi sem történt véletlenül, még amikor azt hitte, a poklok poklát járja is meg. És trükkösen megosztani másokkal az élményeinket, egyfelől jó hecc is. Főleg, ha  az olvasók számára is szórakoztatóan is lehet megművelni…

HÁTTAL A TÉVÉNEK

Azt hittem, nálam brutálisabb gazember nem létezik kifigurázás szempontjából. Hát aztán tanultam a bratyótól.

Ugyanis háttal ül a tévének, mondván: szexcsatornára nem költ, de úgysincs benne semmi látnivaló. És igaza van! húszból öt csatornán vagy Miami vagy egyéb amerikai nagyvárosi helyszínelés folyik, kísértetüldözés, tehetségkutatás vagy Mekklódult lányai. Szerencsés esetben beletévedünk egy Columbo vagy Poirot-epizódba. A latin-amerikai szapiopiról hál’istennek lemaradok – pedig a két keresztnevű pasik állítólag sírni is tudnak.

Köztes programokként napi aktuálisokat beszélnek meg ingyenélő műsorvezetőink jó pénzért – de legalábbis a miénktől jóval jobbért.

Arra lettem figyelmes, hogy a bátyám következetesen háttal ül a tévének, inkább játszik a számítógépen. És rá kellett jönnöm, mennyire igaza is van! Ha ugyanis a szemünkbe mondják a baromságot, nem annyira feltűnő. Megszoktuk. Tán még az előző rendszer pártkongresszusain szocializálódván.

De amikor megfordul, akkor kétségtelenül hülyét kérdez a szpíker:

„… Aki húszezer forint fölött lop, az jobban jár…?”

Namost hülye kérdésre hülye választ:

a.) ha meg akar spórolni egy 72 órás tömlöcbe vettetést, mindenképp…

b.) Tocsik adna tanácsot jó pénzért.

c.) de akkor már ne aprózza el!

d.) ezügyben kérjük Hagyóékat-Hunvaldékat meginterjúvolni azzal, hogy póriasan az lop, akinek nem áll módjában  sikkasztani.

e.) leárazáskor ügyeljünk az értékhatárra (19,999 Ft)

f.) érdemes jóban lenni a biztonsági őrökkel! Talán megengedik, hogy a végén még hozzálopjunk valamit ahhoz, amit eredetileg szándékoztunk, és akkor szabadlábilag béke van.

g.) tömlöctársainkkal alapítsunk egyesületet a következő néven: „Te is huszas alatt loptál, haver?”

h.) azonnal bizonyítsuk be, az áruház közveszély színhelye (egyébként az!) és akkor felminősülhetünk elkövetőnek!

i.) rögzítsük mobilunkkal az összes lopásunkat, és akkor üzletszerűség  bőven bizonyítható.

De nem tűnt volna fel a bátyámnak sem, ha szembe(s)ül a tévével.

Elkezdtem ugyanis azon hőbörögni, hogy a jogot mindenféleképp meg kell előznie az erkölcsnek, amit követhetne az etika. Nade ilyet még megkérdeni is??

De ma már 20 Ft-ért is leszúrhatják az embert. Épp egy bordaközi késeléstől óvtam meg magam, mikor a nikotinfüstmérgezéstől megóvandán magam, kitántorogtam az pesti korcsmából. Pechemre egy dögös luvnyának is akkor támadt oxigénéhsége.

Rögtön aszitte a baráti köre, rámoccantam a nőre. Már fegyver csörgött, haló hörgött, mire úgy döntöttem, én most egy nagyot sétálok a parkban kitérésileg. Hát jobban esett, mint huszonéves bikaborjakkal eljáccani a West Side Story zárójelenetét. Natalie Wood-ostul.

A bátyám fél szeme rajtam volt. De ő nem érezte a veszélyt. Különben is mit akarhatnék egy lányomnak is tekinthető nőtől.

Hát olybá tűnik, itt csak az ivarérettség számított.

Mire megtalált a bátyám, pitymallott: „Hülye öregember, kinek képzeled Magad?”

Mire azt találtam válaszolni. „Amanda Lear-nek pillanatnyilag végképp sem! De ivarérettnek feltétlenül…”

Még az is nagyon jó, hogy Mary Zsuzsi kinyomása után reklámilag a disztingválni tudó Kabos-özvegy örvendeztet meg bennünket kicsit klimaxosabb hangon a fogsorragasztó gyönyöreivel.

Balladai homályba vész a tudomány azon állása, miszerint foggyökér-beültetés, satöbbi kicsit emberbarátibb volna.

A bátyám hipercinizmusa megállíthatatlan: „Amióta két százas szöget bevertünk fogsorilag egymásnak, azóta általában nem ragadnak fél disznók a fogsorunk alá. Most már tudom élvezni kedvenc ételeimet, rinocérosz nyersen, satöbbi!”

A téli csapadék + uhu összetételű gúnynevű ex-miniszterelnökkel soha nem szimpatizáltam; ráadásul magyarul sem túlzottan tud. Olyasféle botorságokat mondott merő megemlékezés ürügyén, mint „Antall József idejekorán hunyt el”, ami azt jelenti, mármint az idejekorán, hogy: „pont megfelelő időben”. Ámde mostan ő az alkotmányozásba involválódván „zseniális ötletekkel” áll elő: például, hogy a gyermektelenek fizessenek „adót”, de nem az államnak ám, hanem a „gyermekkel rendelkezőknek”. Avagy egyfajta kényszer-önsegélyező egyesületbe döngölvén a mocskos szajha-buzeráns szinglitábort, és, istenem, hát  a nagy számok törvényszerűségeinek áldozataiként a mamlasz impotenseket, a here_ és netán petefészek- műtötteket, a birkájukkal háló pásztorokat, a férjhez menni nem tudott aggszüzeket – gondolom merő keresztyén hitbuzgalom ürügyén az adó alóli alanyi mentességben mindenekelőtt az apácák és papok fognak részesülni, de hát ez meg sem említődött (lám, mi lesz a vége, hanem gondolunk végig valamit?)

Az ötlet nem mellesleg a Horthy éra „legény-adós” és a Kádár-korszak „katona-adós” borzadályait idézi a demagógia összes horrorisztikus elemével együtt.

Namármost miután az adó elvileg a magyarországi népességfogyás megállítására szolgálna, ilyeténképp alóla örökbefogadással sem lehetne kibújni, merthogy azzal a lélekszám még nem nőne.

Lehet, hogy az adó épp azon párok sorsát lehetetlenítené el, akik sokadik lombikprogramjukra esetleg már egy lakás árát is ráköltötték, ámde a Nagy Fehér Uhu Apót ez cseppet sem érdekli – gondolom úgy van vele, mint a viccbéli cigány: „Há’ mé’ nem igyekezett??”

A normális nő „magyar anya”, a normális férfi „magyar apa”, mindenki más dögöljön meg! Az sem érdekli, hogy globális méretekben a föld már most is túlnépesedett; nyilván arányaiban és összetételét tekintve 2/3 részben a fejlődő világ országainak köszönhetően. Különben uhuilag már korábban kifejtette: „egészséges vidéki gyerekekkel” töltené fel a fővárost – ami fajelméletileg sem smafu!

Az sem érdekli, hogy ma teljesen más kulturális-társadalmi igényekkel és elvárásokkal találja szemben magát egy fészekrakó pár, és hajléktalan analfabétákat nem szeretne senki önmaga reprodukált utódjaként látni – kivéve talán azokat, akik az edelényi polgármester szerint hasonklopfolják anyailag magukat.

Uncle SnOwl-t kényszerképzeteiben a gyermektelen párok a Bahamákon lebzselnek, de indulásuk előtt azért gondosan a poggyászukba gyömöszölik a gumióvszert, fogamzásgátlót és a Postinort, bár  a legelvetemültebbek már nyilván „idejekorán” elköttették ondóvezetéküket, kidobatták méhüket, úgyhogy szabad a vásár!

És ez az ember fog „alkotmányozni”

Merre lehet innen kivándorolni??

Ha majd feleszmélsz a megtorlásból,

árulásból, praktikákból,

esetleg

rájössz majd.

nem a kiterített tetemem

az, ami elégtétellel tölt el.

Csakhogy akkor késő.

Ha lehetne holtként látni,

szeretnélek megnézni

még egyszer utoljára.

A döbbenetet

szeretném ellesni.

Ami az arcodra kiül:

hogy valójában nem is EZT

akartad!

U.i.: Ne örülj előre! Semmifél(r)e meghalást nem tervezek!

Legfeljebb kiheverhetetlent.

Szilveszter harmadnapján hárman vagyunk a szobában, Jimmy, Jimmyné meg én. Jimmy szilveszter harmadnapján kakasszóra „lelövődik”. Eleinte balesetben. Most miután belerokkantam a hallgatásba: aszondom, nem is abban, hanem láttam a ravaszt, aki meghúzta a ravaszt.

Szerintetek ki a gyilkos?

(Rosszabb ponyusokban a kínai lakáj. /Csakhogy Jimmyéknek Jolánka nevű bejárónőjük volt hiperbiztos alibivel/.)

KATA(F)LÁN’ KIVAGYIM

Énnemt’om, de ezek a nők valahogy kitermelődnek.

Mint ellenérdekű felek.

Folyamatosan kíbicelhetnek,

belepofázhatnak a magánéletedbe,

és legfőleg ellened hangolhatják

életed párját.

Korábban vala G.G. (ez nem a „Gügye Gizi”

rövidítése), akit a férje időnként elkalapált,

(szerintem nem eléggé)

és rámzúdította összes hímellenességét.

Midőn kéjes vigyorral kivitte a tévém a házamból,

na, az volt a csúcs.

De általában e nőstényék különböző áltudományos

tévtanokhoz is vonzódnak:

Ezo-terika, Izzadt Erika.

„Földanyának-földannya, azannya”

Aztán jött Kata(f)lán Kivagyim.

Az ő összes fekete bagarolba bezuhanós fejével,

nem mellesleg bricsesszre hízós ülepével.

Szilveszterkor tört rám váratlanul,

hogy osszon nekem az eszéből.

Azt sem tudtam, merre petézzek-ikrázzak.

Jónagyot az asztalra csaptam, mikor kiment a biztosíték.

Ám Kata(f)lán Kivagyimhoz, kit párom

némiképp az etnikai kisebbségeknél bevett szokásos

módon csak per „TESÓ”-nak emleget(ett),

akkoriban éppen érdekileg fűződött Okoskához.

A leghalálosabb az volt, midőn telefontoskodásilag

meghánytátok-vetettétek

(nálam speciel a hányás következett be!),

hogy bár ugyan életem párja egy fillért

nem ad a rezsi-büdzsébe,

azé’ még kihallgathattam ominózus eszmecseréjüket,

(ne költözzetek össze krimiíróval!)

midőn Kata(f)lán Kivagyim „felhomályosíccsa őtetet”

(Aszittem, dobok egy hátast!)

KÉRJEN TŐLEM HÁZVEZETŐNŐI PÉNZT!!!

Kata(f)lán Kivagyim ráadásul oly mértékben prosztó:

hogy nem értette(?) követeléseim nekem lehetnének,

de hát jogi analfabéta.

Gondolom a hajléktalan-beköltöztetéses homályprimitív

elmeháborodottság is tőle ered.

Kata(f)lán Kivagyim! Pasizz be! Vagy költözz odébb!

Vagy menj át Teréz anyába!

Csak szakadj már le rólam!

Kata(f)lán Kivagyim!

Takarodj kifelé az életemből!

Az még nagyobb baj, hogy félműveltséged okán

már jogi tanácsokat is osztogatsz.

A hülye barátnőidnek.

Én úriember módjára (bár a kést forgatták bennem)

próbáltam levelet írni neked.

Felhívni is úri modorban, hogy ne csináld!

Ne uszítsd ellenem a nőt!

Alpári stílusban hajtottál el!

Jó.

DE NE SZÁMÍTS KÖNYÖRÜLETRE!